Élménybeszámolók

Megint másként, avagy ültem a lila fotelben!

2023.03.13.

Hát ezt is megértem. Életemben először és vélhetőleg utoljára fontos ember lettem. :):)

No persze nem annyira, csupán annyi történt, hogy meghívást kaptam az UTE VIP „kalitkájába”. Mint köztudott, ott van az összes jégpálya közül az egyetlen ilyen egyedi, érdekes páholy. Ott vannak a lila fotelek, amelyikben a mai UTE-GYHK meccsen én ülhettem. Kedves barátaink a „Kisleses„ fiúk jóvoltából a heten, mint a gonoszok közül az egyik voltam. Kicsit olyan volt, mint a majmok ketrece az állatkertben. Persze mindenki kíváncsi volt, hogy vajon kik lehetünk mi. Ha a fiúkon nem lett volna logózott pulcsi, azt gondolhatták volna az emberek, hogy valakik vagyunk. Igen, valakik, egyek, azaz hetek a többi szurkoló közül, csak kicsit kényelmesebben és a kirakatban.
Az minden esetre egyedivé tette a dolgot, hogy a játéktértől 5 cm-re, azonos szinten vagy a játékosokkal, olyan mintha benne lennél a forgatagban. Ezen a szinten sokkal több mindent meglát az ember, mint a lelátóról, ahonnan csupán csak rálát a játékra, itt szinte együtt él vele. Egyik oldalon a hazai csapat, a másikon a Gyergyó kispadja, ahol nyomon követhettük az előkészületeket a meccs előtt. Hogyan készítik elő a kulacsokat, kinek van sima, kinek „csőrös”, hiszen a mezszámokkal különböztetik meg őket. Megvallom, én eddig azt hittem, hogy aki kapja marja, de mint az ábra mutatja, hát nem. Sőt, az sem mindegy, hogy ki hol ül. „Bérelt” helyeik vannak a játékosoknak. Lehet, hogy ezt más tudta, én nem. Bocs.!!
Beszélgettem a mentősökkel, kedvesen elmondták, hogy milyen típusú sérülések fordultak már elő. Így mondták, hogy „vagy összeverik egymást „ vagy a kipattanó korong miatt kell ellátni egy nézőt. A rosszabbakról most ne is beszéljünk. Borzasztó, a felszerelésükhöz tartozó szerkezetekről is kérdeztem Őket, de remélem, azokat soha nem kell használniuk. (Pl. ilyen mindenféle folyadékot leszívó,” mini kompresszor” brrrrr.)
Ja, azt nem is mondtam, hogy ennek az egésznek az az érdekessége még az eddig és az ezután elmondottakhoz képest, hogy szabadon járhattunk be olyan helyeket, ahova halandó szurkoló nem léphet. Például az öltöző, melyet az erős férfi illatról (és akkor még finoman fogalmaztam) már messziről lehetett tudni, melyik az. A játékos folyosó. (Én szerencsésen oldalba is csaptam egy játékost az ajtóval! Ezúton is elnézést!) Megtapogattam a botokat, amelyek várakoztak a fellépésre. Megcsodálhattuk a technika egyik vívmányát, a két db hajszárítóval üzemelő, szerintem sufnituningban készült kesztyűszárítót. Erre nem találtak még ki hatékonyabb módszert? Fel is próbáltam az UTE 13-as játékosának kesztyűjét, (Benk András) miközben a szárítón árválkodott.
Igazából csak élveznem kellett volna a kiváltságos bánásmódot, de azért a meccsre is figyeltem. Szokásomhoz híven nem csak arra, hiszen én másként látom, láttam a dolgokat és több olyan mozzanatot is megfigyelek, amit a fiúk észre sem vesznek.
Sajnos a meccs végkifejletében nem sok köszönet volt a lilák szempontjából, a végeredmény 6-2, de én, mint laikus, néha már sajnáltam őket. Sok kg, év, magasság, gyorsaság és sok tapasztalat hátránnyal játszottak. A kispadon végig fegyelmezetten, már-már az esélytelenek egykedvűségével ücsörögtek. Úgy éreztem, hogy „letudják a műszakot, aztán végre haza lehet menni.” No, de nem akarok én senkit bántani, mert most test közelből érezhettem, hogy egy-egy csere után mennyire nincs levegő és szinte a szálló, lehulló izzadság cseppeket is lehet látni. Eddig soha nem tűnt fel, hogy milyen sűrűn nyílik a cserepad ajtaja és milyen kaotikusnak tűnő forgalom van csere közben. Én már régen eltévedtem volna.))
És akkor a rám jellemző, teljesen haszontalan és szakmaiatlan megfigyeléseim.
Kákának nagyon szép cipője volt, nem sport cipő, utcai. Annyit futkosott benne a padon, és mégis csodálatos módon egyszer sem esett le.))
Láttam, hogy a korcsolya 5-6 csomóra van kötve, hogy még véletlenül se hagyja el a cipőjét a játék hevében a tulajdonosa. (Persze ez csak vicc volt.)
Megfigyeltem, hogy hogyan készítik elő a jegelő tömlőket és hol tartják.
A falon függött egy „szerszámos táska”, melyben egy orvosi rendelőknek is a becsületére váló, fényes, fémes, rejtélyes dolgok lapultak. Gondolom a korcsolyák gyorsszervizéhez kellenek, ha tévedtem, hát tudatlanságom számlájára írandó.
Az egyik gyergyói játékos olyan aprócska volt, hogy a padon ülve csak lógott a lába, nem ért le a földre. (Mentségére legyen mondva, lőtt egy gólt és ez után pihent meg, hogy én kifigurázhassam.)
(Azért beszélek többet a vendégcsapatról, mert én az Ő kispadjuk melletti plexinél álltam, jobban ráláttam az ott történtekre.)
Ugyancsak a pirosak javára írandó, hogy elénekelték a magyar himnuszt is a meccs végén és a liláknak is ugyan úgy tapsoltak, mint a sajátjaiknak. Ez nagyon sportszerű volt.
Egy aranyos közjáték a nap zárásaként, mielőtt haza indultunk.
Kifelé menet az előcsarnokban egy aprócska fiút vett körbe több ember. Mint kiderült, Rajna Miki 2 éves fiúgyermeke volt a kis „sztár”. Látszott rajta, hogy nem idegen neki ez a közeg.
Felszabadultan csacsogott mindenkivel, jól tűrte a hangoskodást és még a nagydobot is kipróbálta, feltűnően ügyesen.
Aztán még hosszasan beszélgettünk a parkolóban, senkinek sem akaródzott hazaindulni.
Nos, mindent egybevetve, a vesztes meccs ellenére is hálás vagyok az élményért!

Köszönöm „Kisleses” fiúk!!!!

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük