Kedves Olvasó!
Az alábbi szösszenet úgy 2017 táján íródott, eddig a laptopom mélyén várt arra, hogy megosszam Veletek. Remélem mindenki jól szórakozik majd!
Szeretettel nyújtom át!
Baricza Gabriella
Kinnfentes, avagy jégkorong női szemmel!
Hogy ennek semmi értelme? Dehogyis nincs. Nem vagyok szakértő, nem vagyok fanatikus, sőt még az összes szabályt sem ismerem, nincsenek személyes ismerőseim a játékosok között, tehát nem vagyok bennfentes, vagyis kinnfentes vagyok.
Egy nő, aki 9,5 éve ismerkedik ezzel a hideg, de nem hűvös, zajos, de nem zűrös jeges sportággal, melyet csak úgy egyszerűen hokinak mondanak. Arra gondoltam, hogy nem úgy akarok írni, mint aki szakmai szemmel próbál értékelni egy mérkőzést, tudálékosan úgy tesz, mint aki nagyon ért hozzá. Nem. Más szemszögből, úgy, ahogyan én szoktam nézni a meccseket. Naivan, rácsodálkozva, kicsit elkalandozó figyelemmel, úgy „nősen „. Elöljáróban annyit, hogy mindenről az én drága jó Lajosom tehet. Jó 10 éve ismerkedtünk meg egymással és azóta adagolja, oltogatja az ismereteket az én fejembe az övéből, ahol 40 év elraktározott adatai, legendás játékosai, mérkőzései és megélt emlékei vannak. Hálából és köszönettel, Vele is megosztom e formában, hogy mi minden maradt meg bennem ebből az eltelt 10 évből.
Amikor kezdődött csak annyit tudtam, hogy a legjobb a hoki meccsben a rántott hús és a sör vagy a forralt bor. No, az sem volt mindegy, hogy hol, mit kell enni. Fehérváron a rántott húsos zsemle és a Vörösmarty csemege volt számomra a sláger, Dunaújvárosban viszont a pecsenyezsíros kenyér volt a kötelező program. Ha az etetésen túlvoltunk, kezdődhetett (és csak akkor kezdődhetett) a játék. Csak kapkodtam a fejem, mert a játék gyorsasága még ugyan nem volt kifejezetten világszínvonalú akkor tájt, de az én szemem nem tudta követni a korong útját. (Ez gyakran ma sincs másként, pláne, ha éppen elkalandozom valamerre.) Próbáltam jó tanítvány lenni, aki kérdez, igyekszik folyamatosan figyelni és észre venni dolgokat, meglátni jó megmozdulásokat. Nem ment könnyen. És itt jönnek azok a dolgok, amiket én a pályán folyó események mellett meg szoktam figyelni. Amikor elfáradt a szemem vagy a játék kicsit ellaposodott, én bizony nézelődtem. Néztem a többi szurkolót, kerestem érdekes embereket, megfigyeltem Őket, vagy beszédbe elegyedtem addig ismeretlen emberekkel, akik megszólítottak, vagy akiket én szólítottam meg. Így találkoztam Dunaújvárosban egy volt középiskolai osztálytársammal, akivel úgy 20 éve nem is láttuk egymást, vagy olyan arcokat kerestem a tömegben, akiket azelőtt ismertem a városban. Minden alkalommal felfedeztem valakit. Jó érzés volt.
Vagy amikor Fehérváron hiányoltam annak az ikerpárnak a „felét”, akik mindig ugyan ott támasztották az oszlopot, ahol mi a másikat. Az apukát, aki a két lányával szokott járni és éppen előttünk volt a fix helyük. Kilestem, hogy a hátizsákból, milyen otthonról hozott elemózsia kerül elő hétről-hétre. (Már tudtam ki mit szeret enni, inni.)) Nagyon nagy közös élményünk volt, amikor megismerkedtünk egy kisfiúval, aki azóta már talán középiskolás és akkor a maga 4 évével a mögöttünk lévő a dobogóról, emelvényről szemlélte az eseményeket. A harmad szünetben a rolba nyerte el a tetszését, de mivel még meglehetősen pösze fiúcska volt, csak a „volba” szó jött ki a száján. Azóta mi csak volbának nevezzük a jégfelújító gépet. Ez így lehet, hogy másnak nem érdekes, de abban a pillanatban és „szituációban” (ez mostanában a kommentátorok kedvenc kifejezése, amitől nekem borsózik a hátam, annyira gyakran használják) nagyon vicces volt és mindig annak a kisgyereknek az arca jelenik meg előttünk a szó hallatán.
Aztán teltek-múltak a hetek, hónapok és már egyre jobban meg tudtam különböztetni a jó meccset a kevésbé jótól. Felismertem néhány szabályt, megismertem kézjeleket, sisakban is meg tudtam mondani a mozgásáról néhány játékos nevét. (Tudom, könnyű, mert mezre van írva, de a nélkül is ment 1-2 srác esetében.) Ez persze nagy büszkeséggel töltött el, meg az, hogy kiderült, több „földim” van a játékosok között. Tokaji, Ladányi, Kiss Ákos pl. egy faluból származunk, bár azelőtt azt sem tudtam kik Ők vagy, hogy egyáltalán léteznek ezek a falum béliek egyáltalán.
Lassacskán megszoktam a csarnokok hangulatát. Tudtam hova hogyan kell öltözni, hol van meleg és hol hűvösebb a nézőtér. Megjegyzem, akik azt mondják, hogy azért nem akarnak jégkorong meccsre járni, mert ott biztosan hideg van, azoknak innen üzenem, hogy tévedés. Soha nem fáztam pedig nem öltöztem Michelin babának sohasem. Sőt mi több. Volt olyan nyári, augusztus-szeptemberi első meccs, ahol rövidnadrágban, pólóban ültünk a lelátón. Az is nagy élmény volt, hogy amíg kint 30 fok volt, bent a pályán beöltözve, olvadó jégen ment a játék és az ablakon száz ágra ragyogott be a nap.
Ja igen. Amikor még többet jártunk Fehérvárra és még éppen jó volt az idő, a játékosok a csarnok előtt focizgatással zárták le a bemelegítést, csodálhattam meg Vas Marci bámulatra méltó combizmait. (No, nem ezért, (csak kicsit), de azóta is Ő az én kedvenc játékosom! J) Ez nagyon fontos!!!! Kinek kedves a mosolya, ki hogyan tud nyilatkozni (pl Palkovics mondhat akármilyen okosságokat, de annyira hadar, hogy az gyakran élvezhetetlen), ki milyen csibészes, kinek van jó izmos alkata. Ezt a nők nézik, ha hiszik, ha nem!
Aztán ezen irányú kíváncsiságom kielégítését nagyban segítette a televízió, amikor az öltözőben kamerát helyeztek el. Szünetekben meg lehettet lesni, hogyan öltöznek, vetkőznek a játékosok. Még jó, hogy legalább a szagos TV-t nem találták fel, mert azt mondják, akik érezték, hogy bizony aztán ott van mit érezni.